Vikit utolsó kétségbeesésünkben kerestük meg. Mire felhívtuk, már túl voltunk a teljes Cesar Millan életművön (háromszor), kutyaovis foglalkozáson, terápiás kutya randin és kutyás YouTube guruk tanácsain – de a kis bajszos csak azért sem akart működni. Pedig viszonylag korán, négy hónaposan fogadtuk örökbe, azonban ennyi idő alatt sikerült annyi neurózist felhalmoznia, hogy simán pályázhatott volna egy Woody Allen film főszerepére.

​

Ha egy másodpercre is egyedül maradt eszeveszetten sírt, kapart, bepisilt, így nonstop ottlétet követelt. A szimpla „jutalmazd meg, amikor csendben marad!” –féle trükk nálunk már ott megbukott, hogy egyáltalán nem volt csendben. Az utcán valahányszor valami újat látott leült és megkövült, így egy 5 perces pisi séta is 1 órás programmá vált; valósággal rettegett a kutyáktól, a gyerekektől, a TV hangjaitól, a mosogatás hangjaitól, a mosógéptől, a gurulós bőröndöktől, a biciklitől, a mentőautó zajaitól, a kávégéptől, a hajszárítótól – szóval nagyjából mindentől. Viki volt az utolsó reményünk (és Naláé is), mert bizony ilyenkor már az is felmerült, hogy esetleg mi vagyunk kevesek hozzá.

​

Az akkor fél éves Nalánál először a szeparációs szorongás megoldását tűztük ki célnak, és két hét gyakorlás után már otthon tudtuk hagyni fél-fél napokra. Ezzel egy időben szobatisztává is vált, majd megtanult sétálni, egyre kevesebbet ült le az utcán, és ahogy bátorodott, úgy nyílt ki a csipája is. Ekkor kezdtük el a kutyagyerek alapvető engedelmességi képzését is: a marad, gyere ide, lábhoz parancsokkal, néhány hónap alatt ezeket is megtanulta. Mára már 99%-ban ott marad, ahol kérem, 99%-ban visszajön, akár még játék közben is, és 99%-ban láb mellett követ, de ami a legfontosabb, hogy teljes értékű (kutya)életet él.

​

A Vikivel töltött kiképzési idő minden perce maximálisan megérte, mert nem csak Nalát tanította meg kutyának lenni, de minket is gazdinak. Nem egy hangzatos módszert, hanem egy eszköztárat kaptunk tőle, amit a mai napig tudunk alakítani Nala aktuális kattanásainak megfelelően – mert valljuk be, ilyen azért mindig van. De (!) hála Vikinek, azt is megtanultuk, hogy így van ez jól és nem próbálunk olyan kutyát csinálni Nalából, amilyen nem ő lenne.